Előrebocsájtom, hogy a könyv felbosszantott, tehát a véleményem különbözni fog a fősodorétól. Ezen kívül bőségesen fogok spoilerezni belőle. Tehát aki Niffenegger könyvét ezután szeretné elolvasni, az itt hagyja abba.
Image may be NSFW.
Clik here to view.
Kezdjük messzebbről. Nem olyan régen fejeztem ki azt a véleményemet, hogy a vámpíros történetek népszerűségének fő oka az lehet, hogy a szerelmesek előtt sem társadalmi, sem gazdasági akadályok nem állnak többé. 120 éve lehetett arról regényt írni, hogy egy lány elveszíti a partiképességét, mert nyilvános helyen kettesben mutatkozik férfiakkal (Henry James: Daisy Miller). A hatvanas évek végén a Love Story viszont már erősen billegett azon az alapon, hogy gazdag fiú nem vehet el szegény lányt. Ezután következett a homoszexualitás témája (Michael Cunningham: Ház a világ végén), és jöttek a vámpírok, amikor egy másik fajnak kell közeledni az emberekhez, és viszont. Már ha jól vettem le mindezt csekély számú vámpíros témájú olvasmányomból.
Audrey Niffenegger az időt vonja be a konfliktusba az Időutazó feleségében, és innen már csak egy lépés, a legfőbb tabu, a halál témájának szentségtörő kezelése. Írjon a halálról, rendben. Minden jó alkotásban benne van az valahogy, mint ahogy az életben is ott van minden gondolatnak alján (...), de úgy érzem, hogy Niffenegger azt akarja mondani: ha egy kicsit odafigyelsz, akkor nem lesz halál, vagy éppen lesz, de a tiédet áttestálhatod másra, és te addig élsz, amíg akarsz.
Körülbelül a könyv háromnegyedéig úgy tűnik, arról szól, hogy a férfi főszereplő túl tud lépni a barátnője elvesztésén, és új társat találhat. A női főszereplőről úgy tűnik, le tudja rázni az iker-lét béklyóit, és önmaga lehet Robert segítségével:
"he felt, without being able to express it to himself, that something lost had been restored to him. ... Valentina fell in love with him, though she had no name for the feeling and nothing to compare it to."
A titok, ami ott lebegett végig a könyvben, kiderül. Az ikerlányok szülőanyja személyének azonban semmiféle jelentősége sincs már ekkor. Valentina a lehető legrosszabb utat választja arra, hogy nővére, Julia befolyását lerázza magáról, és itt minden kisiklik. Robert halott szerelme, aki eddig kísértetként figyelte az eseményeket, most mindenkit átver, azért, hogy újra alakot ölthessen. Engem Becky Sharpra emlékeztet az a kegyetlenség, ahogy átgázol Robert érzésein, és Valentina testén. Le tudja győzni a halált, és ha jól körülnézünk, mindenki más is jól jár: Valentina boldog azzal, ami jut neki, Robert új inspirációt kap a disszertációjához, és kiderül, hogy Juliának ugyanúgy szüksége volt az ikertestvérétől való elválásra, mint Valentinának. Mégis ez az egész valahol nagyon megbicsaklik. Valami olyat mutat ez a könyv, ami nagyon mélyen nem helyes. Olyan illúziót kínál, amely túl messzire megy. Ezért haragszom.
Nem tudom, ki fordította le magyarra a könyvet (bár Luciától tudjuk, hogy a fordítónak a címhez van a legkevesebb köze), de nagy kár, hogy a magyar olvasóknak elveszett a címben található Blake parafrázis. Részben a parafrázis-volta miatt, mintha magyarul azt adnánk címnek: Hazámnak rendületlenül.... Részben az erőteljes költői kép, és a halál-szimbólum miatt:
"... mely örök kéz szabta rád / rettentő szimmetriád?" (Szabó Lőrinc fordítása)
Nagy nyereség viszont a Highgate temető bemutatása, amely éppen olyan turistalátványosság, amilyen engem érdekel. Millió szállal kapcsolódik a történelemhez, kultúrtörténethez, irodalomhoz, és mégis csak egy bizonyos szubkultúra számára érdekes.
Mondjuk, én az Időutazó felesége előtt sem borultam le.
